Router Learning

Válaszd a saját utad! – www.orbiinfo.hu

Bozóki Sára: Egy másmilyen nap

Megosztás
  • 10

Bozóki Sára: Egy másmilyen nap

 

Ha valaki megkérdezte volna a 11 éves Nádasi Biankát arról, hogy mit gondol saját magáról, valószínűleg ezt felelte volna:

– Ő egy átlagos lány, átlagos külsővel, átlagos családdal. Mondhatni már unalmas.

Nem is gondolta volna, hogy másnap már teljesen másként felelt volna erre a kérdésre…

Bianka a szokásos időpontban, a szokásos úton ment hazafelé. Ez a nap is pontosan ugyanolyan volt, mint az összes többi, igaz, már péntek volt. De Biankát a hétvége közeledte sem érdekelte túlságosan. Hiszen azok a napok sem különbek a többinél. Leckeírás, pihenés, csak a szokásos…

Bianka ezeken a napokon mást sem kívánt, csak hogy történjen valami izgalmas. Hiszen a filmekben és a könyvekben mindig történik a főhőssel valami, vele miért nem?

– Bárcsak lenne egyszer egy nap, amin rengeteg kaland történne, egy nap, amelyen jól érezhetném magam. Egy másmilyen nap.

Amíg ezen gondolkozott, haza is ért. Nyugodtan konstatálta, hogy nincs itthon senki, ami furcsa volt, de ez főhősünket nem nagyon érdekelte. Bianka olvasott, tanult, az órák pedig csak teltek és teltek. Csak három óra múlva kezdett kicsit aggódni, hiszen még mindig nem volt otthon a családja.

Telefonja nem volt, így hát úgy döntött, lemegy az utcára, hátha az anyukája csak leállt beszélgetni a szomszéd nénivel. De az utcán nem volt egy lélek sem, sőt még az utcák sem voltak ott! Amit Bianka látott, attól úgy megszédült, hogy majdnem hasra esett, de szerencsére sikerült megállnia a lábán.

Ugyanis az utak, épületek, zebrák helyett most mindenhol, ameddig csak a szem ellátott, egy messzire nyúló mező volt. Biankától jobbra volt egy kisebb erdő és ha a lány jól meresztette a szemét, még egy kis csillogó tavat is megpillantott a távolban.

– Mindjárt felébredek. Csak álmodom és ez mind nem is velem történik. Most csak leülök és megvárom amíg felébredek – gondolta magában Bianka.

Így is tett. Egy jó fél órát ücsöröghetett így, mire rájött: Ez nem álom, hanem a valóság.

Tulajdonképpen megérthetjük, hogy Bianka miért nem jött rá erre, a másoknak kézenfekvőnek tűnő tényre. De Bianka annyira hozzászokott a szürke hétköznapokhoz, hogy nehezen tudta elhinni, ez mind vele történik.

Bianka sétálni kezdett a mező felé. Inkább nem akarta tudni, hogy mik, vagy inkább kik laknak az erdőben, ebben a furcsa világban.

Zajt hallott. Lassan rájött, hogy amit hall, az patadobogás. Bianka megkönnyebbült. Ha ezen a helyen vannak lovak, akkor biztosan megtalálja majd a lovak gazdáját. A dobogás egyre erősebb lett. Már fel is tűntek a láthatáron a lovak. Legalábbis a lények, akiket Bianka lovaknak hitt, de ahogy az állatok közelebb értek, Bianka meglátta, hogy az állatoknak két nagy fehér szárnyuk van.

– Talán pegazusok? – tűnődött Bianka.

De nem volt sok ideje tűnődni. A „lovak” nem ismertek akadályt, és ha Bianka tovább ácsorog ott, könnyen lehet, hogy a ménes átvágtat rajta. Bianka szétnézett. Mindenhol a határtalan mező volt, így csak az erdő jöhetett szóba. Bianka futni kezdett. Még soha nem futott ilyen gyorsan, de ha valaki az életéért fut, máris fürgébben mozog. Bianka meg sem állt az erdő közepéig, ott aztán fáradtan nekidőlt egy fának. Teljesen eltévedt. Most már hiányzott neki az otthon melege, anya és apa, és az unalmas hétköznapok. Ilyen lenne egy másmilyen nap?

– Akkor köszönöm nem kérek belőle – gondolta Bianka.

Hirtelen valaki kiabálni kezdett.

– Hé, hé? Nem veszel észre? Szállj le rólam!

– Vajon beszél a fa? – kérdezte magától Bianka.

– Nem a fa beszél! Nézz egy kicsit lejjebb! – mondta újra a hang.

Bianka eleget tett a kérésnek és lenézett. A fa tövében egy apró manó kuporgott, kék kabáttal, piros sapkával, óriási krumpliorral és hosszú-hosszú fehér szakállal.

– Na halljam mi bajod? – kérdezte a manó, kissé morcosan.

Bianka meglepődött a kérdésen, de azért dadogva válaszolt.

– Jó napot. Nádasi Bian…

Tudom hogy hívnak, és miért vagy itt, térj a lényegre! – vágott Bianka szavába a manó.

– Honnan tudod a nevemet? – kérdezett vissza Bianka, most már mérgesen.

– Hát olvasok a gondolataidban, te buta lány! – kiabált rá a manó a lányra.

– Olvasol a gondolataimban?

Bianka most már inkább megijedt. Vajon a manó az előbbi egész gondolatmenetét végighallgatta? Vajon miket tud még róla?

– Miért lepődik meg ezen mindenki? – kiabált a manó. – Van, akinek vörös a haja, a másiknak hiányzik a fél lába, én meg olvasok a gondolatokban! De inkább válaszolj az eredeti kérdésemre!

– ÉN CSAK HAZA SZERETNÉK JUTNI!

Bianka olyan hangosan ordította el ezt a mondatot, hogy még a fán ülő madarak is (vagyis azok a lények, amik a fákon ültek. A repülő lovak után egyáltalán nem biztos, hogy madarak voltak), felröppentek.

– De hát tudod hogyan kell hazamenned nem? – kérdezte a manó most már sokkal kedvesebben.

– Nem, nem tudom. Kérlek segíts! – mondta Bianka.

Valószínűleg a manó szíve kicsikét megenyhült, mert ugyanolyan kedvesen folytatta.

– Azért kerültél ide, mert ezt kívántad. Ennyire egyszerű. Ha azt kívánod, hogy vissza akarsz jutni az emberek világába, akkor visszajutsz. De ez csak akkor fog majd teljesülni, ha tiszta szívedből kívánod – magyarázta a manó.

– Ennyire egyszerű? – döbbent le egy pillanatra Bianka.

– Igen ennyire egyszerű. Most pedig menj, keress az erdőben egy olyan helyet, ahol teljes csend van. És óvakodj a lubucoktól – mondta tovább a manó, és a „lubucok” szónál a hangja kissé megremegett.

– Kik azok a lubucok? – nevette el magát Bianka.

– Mi ezen a vicces? – háborodott fel a manó, és az iménti kedvessége egyszeribe tovatűnt.

– A lubucok a világunk legveszedelmesebb lényei! És pont az ilyen sötét erdőket szeretik! Már nemegyszer találkoztam velük. Úgy néznek ki, mint a farkasok a ti világotokban. Ha meghallod az üvöltésüket fuss! – figyelmeztette a manó a lányt, azzal hirtelen kámforrá vált.

Bianka várt pár percet, hátha a manó visszatér és segít neki. De nem történt semmi. Így hát Bianka sétálni kezdett, hátha megtalálja a helyet, ahol tiszta szívvel kívánhat.

Addig sétált, amíg a köd le nem szállt az erdőre, és az eső kövér cseppekben esni nem kezdett. Bianka megállt, és leült egy nyirkos kőre, majd hangosan megszólalt:

– Tiszta szívemből kívánom, hogy hazakerüljek – mondta. De nem történt semmi.

Még párszor megpróbálta, de aztán rájött, hogy ezzel nem megy semmire, maximum csak felfázik.

Már állt volna föl, amikor farkasüvöltés rázta fel az erdő nyugalmát.

Bianka megdermedt, a szíve zakatolt. Rátaláltak a lubucok. Nincs menekvés. Futni akart, de a lábai nem engedelmeskedtek. Hirtelen a ködből négy óriási fenevad ugrott elő. Szemük vérvörösen izzott, és körbevették Biankát. Az eső most már zuhogott.

A helyzet reménytelen volt. Hirtelen az egyik lubuc ráugrott Bianka mellkasára és ezzel ledöntötte őt a lábáról. Bianka agyán egy apró gondolat villant át:

– Haza akarok menni!

És ez a futó gondolat hazarepítette Biankát…

A lány a hideg járdán feküdt, és teljesen biztos volt benne, hogy az egyik lubuc megette őt. Meg sem mozdult, egészen addig, ameddig egy hang meg nem szólalt a háta mögött.

– Kislány azonnal kelj fel a hideg járdáról, még a végén felfázol! – rikácsolta a hang. Bianka felnézett és megpillantotta a szomszéd nénit.

– Csak elestem Ilonka néni – dadogta Bianka –, nincs semmi bajom. Csak megbotlottam.

Ilonka néni nagy szemeket meresztett, de nem szólt semmit.

Bianka gyorsan felkelt. A házuk előtt feküdt. Villám sebességgel nyargalt a lépcsőházban, egyszer-kétszer hasra is esett, egészen addig, amíg fel nem ért a lakásukhoz. Kinyitotta az ajtót. Otthon volt…

Azóta Bianka megtanulta élvezni az unalmas napokat is. Egy sokkal vidámabb ember lett belőle. A szürke hétköznapokat is szerette, és többé sohasem vágyott egy másmilyen napra.